Ma tényleg elhatároztam, hogy lemegyek Portobellora. Szépen meg is néztem az útvonalat a térképen, és sikerült egy viszonylag egyszerű, de szép útvonalat találnom.

Pontban 1kor indultam, mert előtte elég vacak volt az idő, már úgy tűnt, nem is mehetek hosszabb távra, de szerencsére kisütött a nap, és csendesedett a szél is.

Nem kellett teljesen felmenni a belvárosig, a Holyrood Park déli oldalán vágtam át. Ebből az irányból bár sokat nem láttam az Óvárosból, viszont annál többet a Holyrood Parkból. Hihetetlen, hogy a város közepén egy ekkora darab természet van. Van olyan része, ahonnan nem látni egyetlen egy háztetőt sem, csak dombokat mindenhol.

A Parkon túl ismét a városban találtam magam, viszont ez a rész nagyon tetszett. Érezni lehetett a tengerparti kisvárosok hangulatát. Ráadásul ugye már sokminden virágzik...

Egyszer csak egy régi vasúti híd alatt áthaladva megláttam a város névtábláját, rajta Portobello. És mintha tényleg egy másik városba léptem volna be, annyira hangulatos volt, rögtön az amerikai filmekből látott hasonló jelenetek ugrottak be. Majd sok-sok séta után egyszer csak az utca végénél megpillantottam a tengert. És amint kiléptem a házak takarásából a beachre, rögtön éreztem a hatalmas Eszaki-tengeri szél erejét. Pedig tényleg fel voltam rendesen öltözve, mégis pillanatok alatt teljesen átfagytam. Maga a sétány nagyon hangulatos, tele csupa régi épületekkel. A tenger nagyon haragos volt, bár mivel szépen sütött a nap, ezért jó messzire el lehetett látni. Az öböl másik oldalát, a tengeren úszó hatalmas áruszállító hajókat... Éppen dagály volt, így eléggé be lehetett menni a víz felé. A gyönyörű homokos parton egy kanyargós sávban maradtak vissza a dagálykor a hullámok által parta vetett kagylók. Gyűjtöttem is párat emlékbe. Felsétáltam egy darabig a parton, majd vissza. Aztán leültem a sétány szélére, és gyönyörködtem a kilátásban. Majd miután már teljesen átfagytam és szinte kékek lettek a kezeim, felálltam, és elindultam hazafelé. 

Rövid kitérőt tettem a Princes Street irányába, ami ugye a belváros szive. Pont felértem, mire lement a nap. Gyorsan bementem az útba eső Sainsburry's-be, ami egy nagyon klassz bolthálózat, vettem egy kanna tejet, meg banánt, mert kitaláltam, hogy ha hazaérek, akkor csinálok magamnak jutalomból egy kis turmixot, amit nagyon imádok.

Ezután útközben cirka 4-szer kellett megállnom leüllni, mert annyira fájtak a forgóim, hogy nem tudtam felemelni a lábamat. De végül, bár elég monoton véggel, de hazaértem. Mikor feljöttem, és ránéztem az órára, 9 óra volt. A távollétem alatti 8 órából szerintem 5-6-ot sétálással töltöttem, és utólag kiszámolva, ez kb 28 km volt. 

Csodaszép, szinte már későtavaszinak mondható napra virradtam. Ki is gondoltam, hogy tökéletes az idő arra, hogy lemenjek a legszebb tengerparti részre, Portobellora. Összekészültem az útra, mert mivel gyalog megyek mindenhová, kell egy kis logisztika, sokszor nem kicsi a táv...

Olyan jó idő volt, hogy a pulcsimtól hamarosan meg is kellett szabadulnom. Ahogy elhagyva a Princes Street-et ballagtam felfelé a Calton Hill-re, egyre szebb volt a kilátás. Többek között a Holyrood Parkra is. Rövid hezitálás után végül úgy döntöttem, tengerpart sztornó, inkább valami fárasztóbb program kell. Így a völgy felé vettem az irányt, és átvágva egy parkon nagyjából 20 perces séta után megérkeztem a Holyrood Palace-hoz, ami a Királynő egyik hivatalos rezidenciája, minden évben itt tölt 2 hónapot.

A pompázatos királyi lakhely elsősorban a Mária skót királynő idején itt szövődő szerelemről és gyilkosságról híres, már a 12. században is királyi parkként használták.

Persze be nem mentem, csak kívülről vettem szemügyre. Hatalmas kovácsoltvas kapui magasodtak az ég felé, nem is mertem közel menni, mert olyan nyomasztó volt, mintha rám akarnának dőlni... Hogy öszinte legyek, jobban tetszettek, mint maga a palota. Vagy csak kezdek immunis lenni az ilyen épületekre, annyi van belőlük itt. :)

Szóval rövid nézelődés után tovább indultam, elmentem a Parlament mellet, ami az út túl oldalán van, és egy teljesen új épület, de erről majd máskor...

És elém tárult a Holyrood Park eleje. Hirtelen véget ért a város. Mindenhol csak a természet, semmi épület, vagy akár betonút... Mindenhol sétáló, fűben fekvő, kiránduló emberek. Még szerencsére nincs szezon, így tömeg sem volt.

Arra gondoltam, hogy felmegyek arra a sziklaoromra, amit párszor már meg is örökítettem, és úgy néz ki messziről, mintha behajolna a város felé, ezzel is őrködve felette. De ekkor megpillantottam Arthúr székét... Így hívják Edinburgh legmagasabb pontját. Rögtön tudtam, oda kell felmennem, ha nem így tennék, nem is érezném magam jól. A terep az elején nem tűnt túl fárasztónak, elég lankás, viszont nem meredek út vezetett a hegy felé. Megálltam megcsodálni a St. Anthony's Chapel romjait, ami összesen egy főfalból áll... Viszont innen már egész jó volt a kilátás. Nem gondoltam volna, hogy ezt még ennyire lehet majd fokozni... De nem rohanok előre. Szóval továbbmentem. És bedurvult az út. Egyre keskenyebb, meredekebb és helyenként sziklás lett. Ja és semmi védőkorlát, vagy ilyesmi... Ha ott elveszíted az egyensúlyod, akkor csak a völgy alján állsz meg. :)

Nagyjából féltávon megálltam egy kicsit pihenni, mert eléggé kipurcantam. Kifeküdtem a fűbe, és csak gyönyörködtem a kilátásban. Hát nehéz szavakba önteni, nézd meg a képeket. Bár nem ugyanaz, nincs meg az a feelingje, mintha ott lennél.

Miután kicsit megpihentem, folytattam az utat. Egyre keményebb részek jöttek egymás után. Néha azt se tudtam hol az út, mindenhol csak sziklák... Volt, hogy vissza kellett mennem egy kicsit, mert egyszerűen nem jutottam tovább. De végül mégis felértem a hegy tetejére. Na az a látvány... az valami hihetetlen volt. Én ilyen szépet még nem láttam, pedig voltam már pár csodás helyen. El tudnám nézni minden nap életem végéig...

Csináltam képeket minden irányba, majd nekidőltem az egyik sziklának, ami meleg volt a napsütéstől és csak szívtam magamba a látványt. Sok időt töltöttem el ezzel, majd amikor észrevettem, hogy a nap már igencsak lefelé tart, búcsút vettem Arthúr Székétől és elindultam lefelé, egy másik úton. Itt is megálltam nagyjából féltávon, megint kifeküdtem a fűbe egy kicsit, élveztem ahogy az egyre gyengülő napsugarak melegítik az arcomat. Mire visszaértem a Princes Street-re már szürkület volt. Ja és péntek lévén, hatalmas tömeg. Mire hazaértem teljesen kimerültem. Azért nem volt gyenge táv a maga oda-vissza kb 16 km-ével! De megérte!

Megmásztam az Arthur's Seat-et!

Részletek később...

Viszont képek már vannak! :)

Karády Katalin énekelte egyszer:

"Nincsen, ami csillapítja hazavágyó lelked szomját
Duruzsol egy hang belül és csábítóan azt mondja honvágy… honvágy…"

Egy kis történelem...

Edinburgh Skócia fővárosa és második legnagyobb városa. A Dél-skót-felföld keleti partján található, a Forth folyó torkolatának déli részén elterülő város 1437 óta Skócia fővárosa. A felvilágosodás korának egyik központja volt, a híres Edinburgh-i Egyetemnek köszönhetően. 1995-ben az Óvárost és az Újvárost az UNESCO a Világörökség részévé választotta. 

A város neve, úgy vélik, hogy a kelta Din Eidyn elnevezésből ered. Az I. században a rómaiak feljegyeztek egy, a területen élő kelta törzset, a Votadiniket, akik költeményeikben sokszor hivatkoznak Eidyn falaira.

Miután a VI. században a települést megszállta egy angol törzs, a nevet Edin-burh-ra változtatták.

A város létezésének első, tényleges bizonyítéka egy XII. századbeli oklevél 1124-es dátummal, amelyben I. Dávid skót király földet adományoz az egyháznak. Ebből az következik, hogy a várost valamikor 1018 (II. Malcolm király ideje) és 1124 között alapíthatták.

A várost "Öreg füstös"-ként (Auld Reekie) is szokták emlegetni a helyiek, kissé érzelgősen. Ez az elnevezés még abból az időből való, amikor a fűtés szénnel vagy fával történt, és a sok kéményből felszálló füst mindenfelé szállt a városban.

Némely skót beszélők egyszerűen csak "Embra"-nak hívják.

A Princes utcai kertek széles sávjai kettéosztják a belvárost. A déli oldal hangulatát meghatározza az edinburgh-i vár, melyet egy kialudt vulkánból keletkezett hegy csúcsára építettek, és az Óváros hosszú sétánya, mely a hegygerincen fut végig. Az északi oldalon található a Princes Street és az Újváros, a kerteket 1816-ban építették.

A 19. század meglehetősen viharos időket hozott. Említésre méltó két ír fiatalember, Burke és Hare. Ők azzal borzolták a kedélyeket, hogy holttesteket adtak el az orvosi egyetem kutatási osztályainak, olykor még maguk is gyilkolták meg a később pénzt hozó áldozatokat. A viktoriánus Edinburgh már nemcsak kereskedelmi, de turisztikai központtá is vált, ebben az időben nevezték el a várost "Észak Athénjának". Ezen cím elnyerésében jeletős szerepe volt a Carlton Hill-en épített műemléknek is, amelyet még 1822-ben kezdtek el, ám sohasem fejezték be. Az építmény a görög Pantheon mintájára épült volna, hogy ezzel adózzanak a napóleoni háborúkban elesettek emlékének.

Az ipari forradalom nem változtatta meg jelentősen a város életét, igyekezett mindig megmaradni olyannak, amilyen most is. Ódon, romantikus, nyugalmas.

Az Óváros megőrizte középkori alaprajzát és megannyi reformkori épületét. Az edinburgh-i várat és a Királyi Palotát a High Street, másnéven a Királyi Mérföld (Royal Mile) köti össze, melyről kisebb mellékutcák vezetnek le meredeken a hegyoldalról, szálkaszerű mintában. A mérföldhosszú utcát piacterek és olyan történelmi épületek díszítik, mint a Szent Giles-katedrális és a Bíróság.

A közelben található látványosságok közül meg kell még említeni a Skót Királyi Múzeumot, a Sebészcsarnokot, az Edinburgh-i Egyetemet és a felszín alatt húzódó számos alagutat és barlangot. A város elrendezése - az észak-európai városokéra jellemzően - különlegesen festői, ugyanis a vulkanikus eredetű, meredeken felívelő kőszírt tetejére emelték a várat, ahonnan a főutca végig lankás hegygerincen halad lefelé.

A város domborzata a jégkorszakban alakult ki, amikor a visszavonuló jégtakaró elhordta a puha termőföldet, de a kemény vulkanikus sziklák ellenálltak a jég erejének. Először a hegycsúcs sziklájára kezdtek építkezni, mintegy természetes erődítményként használva a szirtet, amelyre idővel megépült a vár is. A város csak lassan épült ki lefelé, a lanka felé. Könnyen védhető hely volt, mocsárral a déli részén és egy tóval az északin (Nor Loch). A településbe, melyet még egy nagy fal is védett, csak kevés kapun át lehetett bejutni.

A hegy szűk, beépíthető szakasza véges, ezért az óvárosban olyan magas épületek épültek, amelyek a korban rendkívülinek számítottak. Sajnos az épületek túlnyomó része megsemmisült az 1824-es tűzvészben. Ezek helyreállítása és újjáépítése során változott meg a földfelszín alatti rész, ekkor épültek ugyanis a föld alatti járatok és alagutak.

Sok épület égett le a 2002. december 7-ei tűzvész során is.

Az óváros egyre fokozódó zsúfoltságára ötlötték ki a 18. században egy új városrész kiépítését. Ennek ellenére a város szerkezete a Királyi Mérföld (Royal Mile) vonalához igazodott. Az 1766-ban kiírt Újváros pályázatot a 22 éves James Craig nyerte el. Az elkészített terv merev, rendezett, hálós rendszert teremtett, amely beleillett a felvilágosodáskori ideológiába.

A Charlotte tér északi oldalán, melyet Robert Adam tervezett, és amit gyakran neveznek Britannia legfigyelemreméltóbb György-kori terének, itt található Skócia miniszterelnökének hivatalos lakhelye, a Bute House.

Az Óváros és az Újváros között húzódott a Nor Loch nevű tó, amely ellátta a várost ivóvízzel, és egyben beleengedték a szennyvizet is. 1820-ra lecsapolták a tavat. Néhányan csatornát szerettek volna, de ehelyett inkább létrehozták a Princes utcai kerteket. Feltöltötték a két városrész közt lévő völgyet termőfölddel, amelyet ma The Mound-nak hívnak. A 19. század közepére erre a részre épült a Nemzeti Galéria és az Akadémia, a föld alatt pedig a Waverley vasútállomásra vezető alagutat fúrtak.

Annyira sikeres volt az újváros, hogy végül messzire kiterjesztették. A hálós rendszerhez már nem ragaszkodnak, inkább a látványt tartják szem előtt. Sokan úgy vélik, hogy az újváros a világ legszebb György-kori épületeinek tára.

Edinburgh kikötőjét Leith-nek nevezik, amely az 1920-as Edinburgh-hoz való csatolás ellenére saját öntudattal bír, és a helybéliek a mai napig bánják a csatlakozást. Ma is "Észak-Edinburgh és Leith" néven ülésezik a parlament.  Leith fejlesztésével a város olyan hajós társaságokkal tudott üzletet kötni, melyek rendszeres járatokat indítanak Norvégiába, Svédországba, Dániába, Németországba és Hollandiába.

Mialatt Edinburgh ontotta magából az írókat, művészeket és a szellemi tudósokat, újabb vallási villongás vette kezdetét. John Cormack, aki a városi tanács tagja is volt éveken át, úgy nyilatkozott, hogy minden katolikusnak el kell hagynia Skóciát. Szerencsére Cormack hamar eltűnt a süllyesztőben.

A II. Világháború után 1947-ben rendezték meg az első Nemzetközi Fesztivált, amely a kultúrális virágkor kezdetét jelentette. Bankok nyitották meg kapuikat (Bank of Scotland, Royal Bank of Scotland), a pénzügyi szféra megítélése szerint a város szinte már Londonnal és Zürichhel is képes vetekedni ezen a téren.

Edinburgh ma is a régi fényében tündököl, és milliószámra vonzza a turistákat, nem véletlenül. Szerepét és fontosságát csak növelte, amikor 1999-ben maga II. Erzsébet nyitotta meg az első Skót Parlamentet.

A város híres a minden évben megrendezett Edinburgh-i Fesztiválról és az ehhez szervesen kapcsolódó Alternatív Fesztiválról, amely a világ legnagyobb előadói fesztiválja. Az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivált 1947-ben alapították, ami azóta is a világ egyik legnevesebb és legfontosabb kultúrális ünnepévé nőtte ki magát. Az alapítók elképzelése és álma az volt, hogy a világ híres produkcióit a méltán híres előadók tolmácsolásába mutassák be a város színpadain, legyen az utca, vagy színházterem. Ezzel akarták nemcsak közelebb hozni az európai, az angol és a skót kultúrákat, ami azóta is az emberi szellem virágzását hozza meg minden egyes évben.

A művészeti fesztiválok alatt a város lélekszáma megkétszereződik. Edinburgh az Egyesült Királyság egyik fő turisztikai látványossága, hozzávetőlegesen 13 millió látogatót vonz évente, és ezzel London utána második a sorban.

A Nemzetközi Fesztivál mellett számos más igen sikeres egyéb rendezvény is otthonra talál a skótok fővárosában, így a Military Tatto, a Jazz Fesztivál, a Film Fesztivál és a Könyv Fesztivál mellett az óriás Fringe is. A Fringe Fesztivál felfedezettje volt többek között Robin Williams, Hugh Grant, Emma Thompson és Jude Law.

A város híres lakosai és szülöttei:

-Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója

-Tony Blair, az Egyesült Királyság volt miniszterelnöke

-James Clerk Maxwell, fizikus

-Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes megalkotója

-Sir Sean Connery, színész

-David Hume, filozófus és történész

-James Hutton, geológus

-Shirley Manson, a Garbage énekesnője

-John Napier, matematikus

-J. K. Rowling itt írta első könyvét

-Sir Walter Scott, író

-Adam Smith, közgazdász

-Muriel Spark, író

-Robert Louis Stevenson, író

-Prof. Ian Wilmut, az első klónemlős, Dolly birka megalkotója

-James Young Simpson, szülész

-Clark Ádám, a Széchenyi Lánchíd építésének vezetője és a budai Váralagút tervezője

-Robert Grant, biológus, Charles Darwin tanára

Ma nagyon érdekes napom volt. Felhívott az egyik csaj,
akivel felvettem a kapcsolatot munka-ügyben, hogy ha ma ráérek,
akkor lenne nekem valami. Egy kiállítás megnyitóján kellene
segítenem, mert az egyik lány visszamondta, és tudja, hogy engem
érdekel az ilyesmi. Rögtön mondtam neki, hogy számíthat rám.
Annyi volt a teendőm, hogy gyorsan vennem kellett egy fehér inget,
mert azt ugye nem hoztam magammal.
Délután jött értem Szilvi, és együtt mentünk. A kiállításnak
egy több száz éves épület adott helyet, valami üzemféle lehetett egykor,
mert hatalmas belső tere volt. Fiatal iparművészek egy csoportja állított
ki számomra elég érdekes műveket. Volt közöttük olyan, amit hiába néztem,
nem jöttem rá, hogy mi az... :)
A feladatom nagyjából annyi volt, hogy az érkező vendégeket kellett
pezsgővel kínálni, és eligazítani őket. Nah, voltak ám mindenféle
emberek... Az elegánstól a szabadszellemű gondolkodóig, de
a többiek mutattak pár amolyan hírességet is.
A megnyitó egy balett-táncos előadásával kezdődött, akit pár fúvós kísért.
Elég jó volt, leszámítva, hogy a zene szerintem nem illett hozzá.
Utána egy fickó mondott beszédet, a lényege nagyjából annyi volt, hogy
támogatni kell a fiatal tehetségeket. Utána sorba nézték a műveket, nagy
szakértő módjára, volt akin látszott, hogy fogalma sincs, mit lát, de
próbált nagyon lelkes arcot vágni. Szórakoztató volt!
Kb 3 órán át tartott, és hazajöhettünk...
Jó kis élmény volt, meg persze nem karitatív tevékenység! ;)

Először is szeretném azzal kezdeni, hogy ne haragudjatok, amiért ilyen sokáig nem írtam, de annyi emailt írtam nap mint nap, hogy már szinte semmi gondolatom se maradt ide...

Meg is kaptam érte rendesen a magamét, mégegyszer bocsi... :)

Szóval volt itt minden az elmúlt pár hétben. Többször akkora havazás, amilyen hóvihart még én se láttam. A helyiek szerint az elmúlt 10 évben nem esett itt összesen annyi hó, mint most két hét alatt. Viszont nagyon klassz volt látni, ahogy mindenki úgy örül a hirtelen jött hónak, mint a gyerekek. Mindenhol hóemberek nőttek ki a földből, hógolyózó gyerekek kergetőztek iskola után, és nem bénult meg a közlekedés...

Aztán mikor ráesett egy kis eső, ahol letaposták, ott jégpáncéllá vált minden, de csak pár napig tartott, mert utána jött az olvadás és azóta tavaszi idő van... Bár most már pár napja eléggé fúj a szél, de csendesebb időben a télikabát nyugodtan otthon maradhat a fogason. Amit valahogy nem is bánok... Mindenhol nyilnak a virágok, gyönyörűek a parkok, nagyon színpompásak... Már pár fa is megadta magát a jó időnek.

Igazi kirándulós idő van...

Bocsi, de nem volt kedvem oldalakat írni, ezért most egy rövid kis összefoglaló
következik az elmúlt pár napról.
Kedden megint elcsatangoltam a környéken egy kicsit, csak azért fordultam vissza,
mert kezdett sötétedni, aztán ugye akármennyire is biztonságos hely ez, mindenki
tudja, hogy nem jó sötétedés után kint mászkálni... De jó kis séta volt, sötétre
otthom is voltam. Szerda és csütörtök a kötelező dolgokon (pl bolt) kívül nem mentem sehová,mert annyira változékony és rossz, hideg idő volt, jobb volt az ablakból nézelődni. Pénteken viszont megint ragyogott a nap.  Miután végeztem a dolgaimmal a városban, gondoltam felmegyek a várba. Ennek a képeit már fel is tettem az oldalra. Gyönyörű a régi városrész. Már ahogy elindulsz, és visszanézel, látod a tengert a távolban. Fentről pedig csodálatos panoráma tárult a szemem elé, igaz, már esti fényeiben láttam a várost. Tényleg csodálatos látvány... A hétvége itt is ugyanolyan munkanap nekik, minden nyitva van. Vasárnap kicsit bementünk a városba szétnézni, jó kis akciók vannak. A busz elmegy a rugby-stadion mellett... Hogy oda mennyi ember tartott... A Wales csapatával játszottak a hazaiak, azt hiszem. De az utcán is mindenhol nemzeti öntudatukat büszkén vállaló és hírdető emberekkel találkoztunk. Ja, és nem voltak utcai verekedések vagy balhék. Fülig érő szájjal, és hatalmas lelkesedéssel tartottak a stadion felé.

Ma kellett mennem 11re, a Princes Mall Étterembe, találkozni Julie-val.
Még igazolványképet is kellett csináltatnom, meg Apunak feladni
azt a nagyon tuti képeslapot, amit a szülinapjára vettem.
El is indultam itthonról 9kor, gondoltam bőven lesz időm mindenre.
Hatalmas hóesés volt már reggel óta, és időnként viharos erejű széllel párosult.
Fél óra alatt bent is voltam a Princes-en, nagyon gyorsak a buszok.
A Lothian járatok szinte kivétel nélkül emeletesek, és mindegyiknél
kockás az üléshuzat. Tisztaság mindenütt. Nincs ám kihasogatva az ülés,
nincs összefirkálva, nincs rágó ragasztva sehová stb. És mindez hogyan?
Hiszen közöttük is vannak olyanok, akiknek nem okoz problémát
megrongálni valamit. Hát azért ez a fene nagy rend, mert kamerák vannak
a buszon. Ha valami van, már megy is a feljelentés. És csak egy ajtó van, elől
a sofőrnél, ott lehet fel- és leszállni is. Bliccelés kizárva!
Bérletes ráhelyezi a leolvasóra, nyugdíjas felmutatja a sofőrnek, aki jegyet szeretne,
bedob a gépbe pont annyit, a sofőr megnyom egy gombot, regisztrálja az utast,
egy másik gép meg kiadja a jegyet. Nagyon jól és gyorsan működik.
Miért nincs nálunk ilyen???
Azt hittem, felkészültem vágtam neki az útnak, de rá kellett ébrednem, hogy nem.
Megnéztem tértképen, melyik utcán jelöli az éttermet, tudtam, nem lesz nehéz odatalálnom.
A belvárosban hatalmas hóvihar fogadott, mikor leszálltam a buszról. Végigmentem a Princes-en, a St. James Centerig, ahol tudtam, hogy van posta, feladni a képeslapot;
és azt is, hogy tudok igazolványképet is csináltatni.
Mindezzel fél óra alatt végeztem. El is indultam, ki a Centerből, át a Waverley Bridge-en, ami elég fura élmény volt, mert a hídon felett átcsaptott az orkán erejű szél a hatalmas mennyiségű hóval együtt, viszont a híd korlátjának a magasságáig, ahol szélvédett volt, lassan szállingózott a hó. Érdekes látvány volt.
Sikerült elég rendesen eltévednem, mert ugye mint utólag kiderült, a neten a térkép rossz helyen jelölte. Mellesleg azt az információt meg elfelejtették velem közölni, hogy a Plázában van a legalsó szinten. Még a hídon se kellett volna átmennem, hanem ahogy kilépek a St. James Centerből, átmegyek az út túloldalára, megyek lefelé a Princes-en kb 20 métert, és ott a Plaza. De ezzel a kis kitérővel sikerült negyed órát késnem. Állatira égett a fejem, mert ők szeretik a pontosságot - nagy kihívás ez nekem... :)
Kijött Julie, aki egy végtelenül barátságos, nagyon jó fej étteremvezető. El is kezdtem sűrűn elnézést kérni, de azt mondta, nem baj, azt hitte nem is jövök, mert még soha nem látott itt ekkora hóvihart, ő nem mert volna elindulni...

Sokat beszélgettünk, és közben kiderült, hogy egy aprócska dolgot nem közölt vele
a központos csaj, mégpedig azt, hogy milyen beosztásba szeretnék dolgozni. Ja, és még soha nem látott Mc Passportot. Mondta, hogy utána néz, mit tehet értem, és értesít. A Plázából kijövet még csináltam pár képet a Gardens-nél, majd felszálltam a buszra, és hazamentem.

Mosás, főzés, takarítás... Mindezek között rávettem magamat
egy kis plussz munkára...
Gondoltam megkönnyítem a saját dolgomat, és pár dolognak utána
nézek, hogyan van angolul. Erre Jocó felhívta a
figyelmemet, hogy teljesen felesleges törnöm magam, mert
úgysem úgy mondják, ahogy a szótárban van, hiszen ők nem
angolok, hanem skótok, így az angolt a gaelic-kel keverve
használják, és majd úgyis megtanulom, mi mit jelent, hiszen
előző este már bebizonyította, hogy itt nem megyek sokra az
otthon tanult angolommal.
Nem mondhatnám, hogy nagyon megnyugtatott volna, de elhiszem
neki, már 1 éve van itt.
Sőt, minél inkább északabbra megyünk, annál inkább megy át
gaelic-be a nyelv. Például a felföldön élőket már az itteniek
 se értik meg teljesen. Durva.

Milyen legyen egy szombat, ha nem nyugis? A kirándulás kilőve, ekkora szélben semmi értelme nincs. Délután elmentem a nagyTescoba (kb 20 perc gyalog). Odafelé jó volt a hátszél miatt, viszont visszafelé... Többet haladtam hátra, mint előre sokszor... Az itteni Tesco egyáltalán nem olyan, mint az otthoni. Ugyanis itt a Tesco saját márkája jó, minőségi, nem mint amilyet otthon lehet tapasztalni. Vettem egy-két olyan kaját, amit nálunk nemigen lehet kapni. Annyira éhes voltam, mire végeztem, hogy amint kiértem csináltam magamnak egy szendvicset zsömiből és seafood sticks-ből, ez olyasmi, mint a natur halrúd, csak többféle tengeri halból. Kellett is az energia, hogy fel tudjam venni a harcot a széllel... Estére szinte lángolt az  arcom, nem tudom, mikorra fogom megszokni ezt a bolond időt.

Este kiültünk a konyhába beszélgetni Jocóval, egy üveg Cider társaságában, ami olyan, mintha az almabort pezsgővel összeöntötték volna... Amúgy finom, szinte itatja magát, szerencsére nem magas az alkohol-tartalma. Sztorizgattunk egy darabig, majd hogy feldobjuk a hangulatot, olyat játszottunk, hogy én mondtam valamit angolul, ő meg mondta úgy, ahogy a skótok mondják... Hát vannak különbségek, tényleg egy külön nyelv...

Az az igazság, hogy a mai napomat egy kicsit másként terveztem, mint amilyen lett.
Be kellett volna mennem a városba, új telefonkártyát venni, hogy felhívjam a központos csajt, aki intézte nekem a mekit. Indulás előtt szerencsére még megnéztem a leveleimet, és ő is írt a részletekkel kapcsolatban, tehát máris nem volt olyan sürgős az a kártya.
Nem bántam túlságosan, mert eléggé fájt a fejem, így pihiztem egész nap. Rengeteg emailt kapok tőletek, bocs, ha nem aznap válaszolok esetleg, de régen kellett utoljára ekkora mennyiséget írnom nap mint nap. Persze abszolút nem bánom, mert így én is tudom, hogy mi történik veletek, nem csak fordítva.

Úgy látszik, rászoktam a korán kelésre akkor is, ha nem kell... Az egész délelőttöt
szöszmötöléssel töltöttem, mindenfél fontos dolognak néztem utána a neten, pl hol lehet buszbérletet venni, meg ilyenek.
Ebéd után ismét felvettem a bakancsom, és nekivágtam az útnak.Gondoltam megörökítem pár képen keresztül, merre is kell mennem... (Amiket felraktam a képtárba.)
Mivel úton-útfélen megálltam fényképezni, eléggé eltelt az idő, és ráadásul nagyon csúnya, sötét felhők gyülekeztek egész nap az égen, de csodák-csodájára egyszer sem kapott el a vihar. Itt nagyon gyorsan vonulnak a felhők, biztos az északi szél miatt van, bár nem értek hozzá. Tudom, most van aki azt gondolja, hogy van olyan dolog, amihez én nem értek, és még be is vallom?! Hát igen, ritka, de van... :D
Az volt a durva, hogy ha nem tudom, mennyi az idő, akkor azt hiszem, hogy esteledik,
az állandó szürkület miatt.
Útközben megálltam egy temetőnél (Dalry Cemetery), tudjátok, imádom a skót temetőket, annyira szépek. Nagyon régi sírok, kelta keresztek, mindent befut a borostyán, különleges hangulata van. Ott legalább 1 órát eltöltöttem, mire újra megindultam. Volt vagy délután 4 óra, mire beértem a Princes Streetre, ahol megvettem első, havi buszbérletemet (45 font), ami olyan mint egy fényképes igazolvány, és csak egyszer kell megcsináltatni, utána csak
fel kell töltetni. Hozzá kell tennem, hogy nagyon jó a közlekedés, mindenhová eljutsz
busszal, a reptértől a tengerpartig.
Elsétáltam a Gardens-be, amit rövidítve csak így hívok, mert sok parkból, vagyis ahogy itt hívják, gardenből áll, és a belváros full közepén van a vár alatt. Itt is van sírkert, tele nagyon régi és szép sírokkal ill emlékművekkel. Ja, és kezdenek virágozni a fák, kismadarak csivitelnek, annyira szép.
Ahogy a Gardens-en végigmentem, különös, édes, ismerős illat csapta meg az orromat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, tudtam, hogy ismerem, mégsem jöttem rá, mi az. Aztán ahogy kanyarodtam visszafelé az egyik sétányon, rájöttem mi az. Hóvirág. Tele volt a kert oldala hóvirággal... Annyi volt, mint ahogy nálunk az ibolya szokott lenni... Megálltam egy padnál, gyönyörködtem a csodálatos kilátásban, vártam, mikor szakad le az ég. Kicsit később, mikor indultam volna hazafelé, észrevettem két aranyos kis mókust, ahogy kergetőznek a fák tövében. Annyira barátságos volt az egyik, hogy egészen a lábamig odajött, nagyon cuki volt...
Hozzá kell tennem, hogy vicces látvány mókust kukázni látni, igazán maradandó élmény. :D
Már szinte teljesen sötét volt, mire elindultam, meg egy kicsit hűvös is lett, ezért szaporáztam a lépteimet. De a Heart of Midlothian Stadionnál meg kellett állnom, muszáj volt megnéznem, nyitva van-e.És még egy kapu pont nyitva volt, így besettenkedtem. Gondoltam, megnézem, ha már egyszer erre járok.
Itt is eltöltöttem egy kis időt, majd bementem az útbaeső mekivel szemközti Sainsbury's-be, ami nálunk talán a Sparnak felel meg. Kellett vennem pár hétköznapi életben használatos dolgot, a lényeg, hogy hátizsákkal a hátamon, három szatyorral a kezemben kb egy óra múlva hazafelé vettem az irányt. Már van egy kedvenc padon, ahol mindíg megállok pihizni. Szemben van vele egy buszmegálló, ahol egy pasi állt, elment már vagy 6 busz, de ő csak várt tovább rendíthetetlenül.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Egyszer csak az egyik busz megállt, a sofőr vette a kabátját, leszállt, a pasi meg felszállt. Így váltják egymást a sofőrök. Nem semmi. Mondjuk évi 27.000 fontért...

Ahhoz képest milyen későn feküdtem le, sikerült egész korán megébrednem.
Elhúztam a függönyt, hétágra sütött a nap, gondoltam nagyszerű ez az idő arra,
hogy takarítsak. Porszívóztam, ablakot pucoltam, rendet raktak a konyhában.
Nagyjából ez ki is töltötte a délelőttömet.
Délután úgy döntöttem, felfedezem a környéket. Bejártam a környező utcákat.
Igazából nem is volt kedvem messzire elbarangolni, napnyugtával én is hazatértem.
Este a szokásos dumálás következett majd visszavonultam, mivel általában este és reggel vagyok fent a neten, már vártak a dolgaim...
 

A reggeli kelés egy kicsit elhúzódott délelőttre, fel kellett töltődnöm energiával.
Pakolászás, ilyesmik, tényleg életem felét végigpakolom... Ugye Anyu?
Amúgy a lakás kicsit külvárosi, de normális részen van. Itt a legtöbb ház 1 vagy 2 emeletes...
Én az elsőn lakom egy 6 lakásos házban. Van 3 szoba, fürdő, konyha, közlekedő.
Az én szobám a legkisebb, de nekem pont elég, kb 3x4-es, van benne minden, ami kellhet.
Csak sokat kell gyalogolni mire beérek a belvárosba - 1,5-2 óra, de mivel egyesek szerint
úgy is eléggé mazo vagyok, nekem nem okoz problémát, csak fárasztó... Állandó izomláz stb. A reggeli készülődés után fogtam magam, és nekivágtam. Nagyjából emlékeztem, merre kell menni. Ja és a nagyszerű tájékozódási módszeremet is bevetettem: amikor magasabb helyre értem, benéztem merre van a vár (mivel a legmagasabb pont a városban), és arra indultam tovább!
És bevállt, egyszer sem tévedtem el!Hihetetlen volt számomra is....
Nagyjából félúton van egy kis meki, bementem kajálni, itt olasz hetek vannak.
Éppen telefonon beszéltem, mikor az egyik asztaltól odafigylet egy srác, és megkérdezte:
"Te is magyar vagy?" Befejeztük a kajálást, és elindultunk a városba, rengeteget beszélgettünk, sok hasznos tippet adott. Szabolcs, 19 éves, ősszel jött ki, az egyetemen tanul kommunikáci-média szakon, mellette egy hotelban dolgozik. Végül az egész délutánt mászkálással töltöttük, sok jó helyet mutatott, pl hogy mit hol érdemes megvenni, mire kell odafigyelni, ilyenek.
Párszor eláztunk, de itt ilyen az időjárás. Viszont nagyon gyorsan vonulnak a felhők,
egy hatalmas zuhé után pillanatok alatt kisüt a nap.
Már sötétedett, mikor elindultunk hazafelé, majd miután szétváltak útjaink,
bementem a Lidl-be, kellett valami kaját vennem. Hát nem voltam elájulva tőle.
Miután végeztem a gyors vásárlással, hazafelé vettem az irányt, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fogok eltévedni, mivel még csak az ellenkező irányból jöttem, onnan is csak egyszer.
Valahogy hosszabbnak tűnt az út, nem tudom miért, lehet, hogy mert már fáradt voltam.
De sikerült úgy megérkeznem, hogy nem tévedtem el...
Elvágódtam rögtön az ágyon... Alig bírtam felkelni, de mivel kajás voltam, muszáj volt, közben Sebastiannal dumáltunk. Fél 9 körül megjött Jocó is a munkából, neki állt sztorizni, hogy mik történtek vele, mióta kint van. Behaltam rajta... Mutattott egy csomó képet a gépén, megbeszéltük a debreceni dolgokat, és végül 4 körül elköszöntem, mert majdnem ülve elaludtam.
 

Ma volt az utazás nagy napja. Alig aludtam kb. másfél órát,már kelni kellett.
Go Ferihegy, ahol még dekkoltunk egy darabig, amíg mehettem becsekkolni.
Fel a gépre, ami nem volt nagynak mondható, és természetesen a szárnynál ültem,
de legalább ablaknál. Néha voltak olyan pillanataim, mikor azt éreztem, na most lezuhanunk, de csak a légörvény miatt süllyedt ill emelkedett meg a gép.
Viszont eszméletlen jó volt a kilátás, már ami az út legjobb részeit jellemezte,
mert pl pont a csatorna felett nem voltak felhőK... Na meg arról ne is beszéljünk,
hogy Anglia felett tiszta felhős volt, viszont felülről úgy nézett ki,
mintha vattacukor-sivatag lenne alattunk. Nagyon-nagyon szép volt...
Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem a gépből, hogy hozzáérhessek...
Gatwick-i reptér kicsit megkavart, mire megtaláltam az Expresst,
amivel kb fél óra volt London  belvárosa, de szinte a fél várost láttam...
Ugyanolyan koszos és zajos, semmit nem változott, mióta legutóbb itt jártam.
Az Expressel a King's Cross-ig mentem -ahol a pályaudvar van -, megvettem a
vonatjegyet (108 font), viszont az indulásig (12:00) még majdnem egy órám volt. Mozdulni nemigen tudtam a sok cucc miatt, ezért kimentem az épület elé. Verőfényes napsütés volt, és kb. 15 fok. Néztem az embereket, akik elhaladtak előttem. Szinte valamennyi népcsoport képviseltette magát. Tény, hogy London az egyik legsokrétűbb város, ahol valaha jártam.
A vonat nagyon fullos volt, egy kb 70 éves nő ült velem szemben a "4-es asztalosnál".
Nagyon jó fej volt, ráadásul addig ment, amíg én. Peterboroughnál már nyoma sem volt a
korábbi napsütésnek. Szürke, szomorkás idő lett. Be is dobtam a szunyát, nem bírtam tovább...
Kb 1 órát aludhattam, mert Doncasternél már ébren voltam. Onnantól kezdve sokkal
érdeklődőbbé váltam a külvilág iránt. Majd hosszas szemlélődés után megállapítottam, hogy sokkal több a sötét arcú birka világos bundával, mint a világos arcú világos bundával. Ez a felismerés eléggé felkavart, mert nem tudtam a miértjét... Jó, nagyon fáradt voltam, talán el lehet nézni nekem.
A vonat Newcaslte-nél ért ki a tengerhez. Csodálatos volt a panoráma, a picike halászfalukat homokbucka-tenger választotta el egymástól. A víz hol csillogott a távoli napsütésben, hol pedig haragos, sötét színű volt. Miután az öböl felé kanyarodó parton robogtunk a vonattal, hirtelen megváltozott az időjárás. A távoli horizonton furcsa világos-szürkés felhők tornyosultak a sötétkék tenger felöl, ahogy közeledtünk, egyre közelebb kúsztak a part felé. Egyszer csak elért minket, és furcsa félhomályban mentünk tovább, egészen addig, amíg már hiába néztél ki az ablakon, semmit se láttál. Majd hirtelen kitisztult minden, és kisütött a nap. És ez 3szor ismétlődött meg. Az idős nő nyugtatgatott az első után, hogy ez teljesen természetes jelenség errefelé, majd megszokom.
Mire berobogott a vonat az edinburghi állomásra (16:30), már szürkület volt. Felmentem a hídra az állomásról, mélyet szippantottam a kissé nyirkos és hideg levegőből, majd magamban csendesen megjegyeztem, hogy megjöttem. Végre megint itt lehetek, ezen a szavakkal ki nem fejezhető, csodálatos helyen.
Beszálltam egy taxiba, megadtam neki a címet, a régi macskaköves városrészen keresztül mentünk. A házak szinte teljesen egyformák, max 2 emeletesek, picike kerttel, amit talán túlzás lenne virágoskertnek nevezni, mert virág még véletlenül sincs benne.
A lakótársaim: Sebastian, aki 9 éve él itt, amúgy svéd és van egy 2 éves kisfia; valamint Jocó, aki pont ma van kint pont 1 éve, és nem mellesleg debreceni, és teljesen biztosak vagyunk benne mindketten, hogy mi már találkoztunk korábban Debrecenben...
Az egész napos utazás, és az újdonság varázsa teljesen kifárasztott, ezért egy rövid beszélgetés, és borozás (hazai tokaji) után nyugovóra tértem.